A kutyáról mint társállatról


"A szivárvány mit sem veszít pompájából, sőt éppúgy gyönyörködtet is bennünket, mint azelőtt, ha azt is tudjuk róla, hogy nem egyéb, mint a nap fényének visszaverődése a levegőben lebegő páracseppeken."
(Konrad Lorenz)



Remélem egyszer megérti mindenki, hogy a kutyák nem emberek. Magatartásuk, testbeszédük, sajátságos kommunikációjuk kb. 90%-ban megegyezik a farkas ősökkel (canis lupus-szürkefarkas), genetikailag pedig szinte azonosak. 0,2 % körüli az eltérés, ami két különböző kutyafajta között is fennállhat. (Például két különböző ember között 0,2 - 0,4 %-os eltérés lehet genom szinten.) Egymással szaporodni képesek, mint ahogyan közös utódaik is. Biológiai értelemben egy fajról kell, hogy beszéljünk. Különbözőségek azonban léteznek. Hiszen a kutya fokozatos háziasítása során (valószínűleg ez a folyamat több mint százezer év alatt ment végbe, sőt még tart a mai napig is) azok az egyedek tudtak berendezkedni az ember melletti hosszútávú életre, amelyek képesek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Egyes farkasra jellemző tulajdonságokon tompítottunk, másokat megerősítettünk. Fajta és egyedfüggő lehet ezek megnyilvánulása, bizonyos tulajdonságok erőssége illetve gyengesége. Valószínűleg az első kutyafajták között voltak az őrző és védelmező pásztor, illetve a nyomkövető és vadász fajták. A csapathoz, közösséghez való tartozást a "falkaszellemet" viszont minden kutya DNS-e magában hordozza. Minden egyes sejtjük vágyik egy kiegyensúlyozott szociális struktúrára ahol elfoglalhatják megbecsült helyüket, hasznos tagnak, csapatjátékosnak érezhetik magukat, és ahol megbízható, a közös érdekeket szolgáló útmutatást kapnak. Így azt is könnyen megérthetjük, hogy az irányító szerep csakis egy rangsorban feljebb lévő egyedé lehet. A legtöbb esetben ez nem feltétlenül jelenti a "falkavezér" szerepét, de mindenképpen  egyfajta vezetői poziciót a rangidős társ, idősebb testvér szerepét kell tudnunk átlátni és felvállalni.
























( A kutyafajták  törzsfája ◦ Robert Wayne-Kalifornia Egyetem L.A. ) 
A legfeltűnőbb differencia a farkas ősökhöz képest, ami az evolúciós fejlődés egyik legfontosabb eredménye, egyértelműen az, hogy együttműködésre, az emberrel való "párbeszédre", folyamatos kommunikációra törekednek. Külsőségekben ez főképpen a megnövekedett szemfehérje, követhetőbb tekintet formájában jelentkezik, nembeszélve a változatos forma és méretgazdagságról, ami sokszor tévútra vihet és feledteti azt a tényt, hogy álruhás kis farkasszerű lényekről van szó, akik az emberi kultúra álarcát viselik. Kutyáink mozdulatainkat, szemünk mozgását sokkal figyelmesebben képesek követni mint genetikailag legközelebbi rokonaink a csimpánzok, vagy bonobók. Képesek hangok, hanglejtések megkülönböztetésére és ezeken keresztül bizonyos cselekeménytársításokra.
Azt is mondhatjuk négylábú barátaink a legközelebbi társaink az állatvilágból. Még egy ilyen számukra szélsőséges környezetben, mint például egy városi forgatagban, a fogyasztói, technokrata társadalom őrületének közepette is képesek boldogulni iránymutatásunk segítségével.
Igazi lelki társak lehetnek ha ezt lehetővé tesszük a számukra. Könnyen veszik az általunk küldött jeleket, ismerik érzelmi és tudat-állapotunkat, érzékelik betegségeinket. 
Asszociációs tanulásuknak köszönhetően folyamatosan gyűjtik a környezeti információkat, és viselkedésüket ezekhez igazítják.
Kifinomult testbeszéddel és hangjelzésekkel minden pillanatban kommunikálnak velünk visszaigazolást várva.  A kiegyensúlyozott ember-kutya kapcsolat alapja lehet ha ezeket a jeleket megtanuljuk értelmezni és hasonló, számukra is egyértelmű jelzésekkel vagyunk képesek válaszolni.
Fontos tehát megvizsgálnunk, megértenünk a kutyák vézenét, valódi természetét (egyedenként változó velükszületett ösztönös, és szerzett viselkedésmintáit, tulajdonságait, és adott pszichés állapotukat). Ennek tükrében olvashatunk elméjükben és lelkükben, így lehetőségünk nyílik, hogy egy bensőséges, kölcsönös tiszteleten, elégedettségen alapuló köteléket alakíthassunk ki velük, ami így egy felhőtlen, boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban nyilvánulhat meg.



A kistestű kutyák eredete és genetikája:
A kutyák pontos eredete a mai napig vitatott téma az evolúcióbiológusok között. Abban egyetértenek, hogy a faj a szürke farkas háziasításával alakult ki, ám az, hogy a folyamatot mely népcsoportok hol indították el, máig izgatja a kutatók fantáziáját. Egy új kutatás eredményei azonban részben megválaszolják a kérdést: a kistestű domesztikált kutyák eredete eszerint a Közép –Keleti régió, és sokkal korábban megjelentek, mint azt valaha is gondolták.
A kutyák háziasításáról történeti leírások és bizonyos molekuláris biológiai kutatások alapján eddig úgy tudták, hogy hozzávetőleg 15000 évvel ezelőtt indult meg. Ekkor a kutyák elődei és az ember olyan közelségben éltek egymás mellett, aminek eredményeképp a farkasfélék ember felé mutatott agressziója csökkenni kezdett. Amikor az ember áttért a letelepedő életmódra, saját maga és állatai védelmében elkezdte irtani a farkasokat. Ez azt eredményezte, hogy a farkasállomány jelentősen lecsökkent, és egymástól távol, kis szigetekben maradtak meg populációk. A köztük lévő nagy távolság szaporodási izolációhoz, végső soron pedig helyi változatok kialakulásához vezetett. Eddig úgy tudták, hogy tudatos tenyésztésük (például a pásztorkutya legyen fehér, stb.) csak az időszámítás utáni első század környékén kezdődött.
Melissa Grey, a Californiai Egyetem evolúciógenetikusának vezetésével egy kutatócsoport arra vállalkozott, hogy a sejt saját (sejtmagi) DNS-ének vizsgálataiból következtessen a háziasított kutyák földrajzi eredtére. A kutatók vér-, szövet- vagy nyálmintát vettek nagyméretű kutyáktól (30 kg-nál nehezebbek), kicsi kutyáktól (9 kg alatt), valamint farkasoktól, rókáktól, prérifarkasoktól a világ minden tájáról Korábban a mitokondrium saját DNS-ének analízésből következtettek a fajok (kutya és farkas), illetve a különböző kutyafajták rokonsági viszonyaira. Mivel a mitokondrium DNS-e az evolúció időskáláján igen kis mértékben változik, a változások jellegéből nagy pontossággal meghatározhatók a fajok (és a fajták) leszármazási viszonyai. A változás mértékéből megjelenésének időpontja is megállapítható, amennyiben lehetőség van fosszíliákból származó mitokondriális DNS mintával történő összehasonlításra, ám arról nem szolgáltat információt, hogy földrajzilag hol történt a kérdéses változás.
Mivel a kutatókat az érdekelte első sorban, hogy a kistestű kutyák tenyésztése mikor kezdődött, logikusan az IGF1 (inzulinszerű növekedési faktor) génjét vizsgálták meg a különböző fajtáknál. Ez a gén jelentős szerepet játszik többek között az állatok (és az ember) méretének kialakításában. Minden kutyafélében jelen van, de fajtától függően eltérő változatban.
A kutatócsoport felfedezte, hogy a gén kisméretű kutyákban előforduló allélja csak néhány nagytestű kutyában található meg, míg a vad kutyafélékben egyáltalán nincs jelen, viszont a kérdéses változathoz egy igen hasonló allélt mutattak ki a közel-keleti szürke farkasokból. Eszerint ez a régió lehet a mai kistestű kutyák közös ősének származási helye. Mivel a kis méretű kutyák mindegyike ugyanazzal a génvariánssal rendelkezik valószínű, hogy a kis testméret csak egyszer alakult ki, és mivel ez az allél található valamennyi kis méretű kutyában, feltételezhető, hogy a háziasítás után kellett elterjednie, és nem egyszeri evolúciós esemény eredménye.
Grey hangsúlyozza, hogy eredményeik nem jelentik szükségszerűen azt, hogy a domesztikáció a Közel-Keleten zajlott le, de erősen sugallják, hogy a régió komoly szerepet játszott a korai háziasított kutyák történetében. A február 24-i BMC Biology hasábjain megjelent publikáció szerzői megjegyzik, hogy a térségben 12 ezer éves kistestű kutya leletek is előkerültek, vagyis a háziasítás kezdete után pár ezer évvel már kistermetű kutyák is szolgálták az embert. A háziasított, de nagy méretű kutyák ennél korábbi maradványait is megtalálták Európában és Oroszországban. Grey szerint a kis földművelő közösségek tagjai szívesebben tenyésztettek kisebb kutyákat, amelyek kevesebbet ettek, és kisebb helyen lehetett őket tartani.

Forrás: Tim Wogan, ScienceNow, 2010. feb. 24.  



 A Canis lupus méretcsökkenésének két szakasza a farkas domesztikációja és a kistestű kutya fejlődése során. 
Az első méretcsökkenés a szabadon élő,   önellátó farkasok természetes szelekció általi evolúciója folyamán következett be, melynek során függővé váltak az emberi települések környékén talált élelemtől. Ez a méretbeli csökkenés  a farkas háziasításának szerves része volt. A második csökkenés a háziasítás után, mesterséges szelekció által következett be az egyik kutya vérvonalban, és a ma világszerte megtalálható kistestű fajták őseinek kialakulásához vezetett. A "kistestű kutya haplotípusának" hozzávetőleges kialakulási idejét  az ábra mutatja az egyik "ősi fajta", az új-gíneai éneklő kutya példáját felhasználva.